Vannak helyzetek az orvoslásban, amikor már nem a gyógyítás jelenti a következő lépést. De ez soha nem jelenti azt, hogy elfogytak a lehetőségek.
Lehet még enyhíteni a fájdalmat.
Lehet csökkenteni a félelmet és a szorongást.
Lehet biztonságot adni.
Lehet meghallgatni, megfogni egy kezet, segíteni egy családnak.
És mindenekelőtt: lehet jelen lenni.
A Hospice és Palliatív Ellátás Világnapja alkalmából Dr. Borbényi Erika onkológus, palliatív terápiás szakorvos, a DPC Onkológia Hospice Részlegének főorvosa osztotta meg velünk gondolatait – és saját, több mint három évtizedes útját is, amely szinte összefonódott a magyar hospice történetével.
A hospice fogalmával 1993-ban, háziorvosként találkozott. A Bálint Csoport egyik alkalmán Polcz Alaine-nel beszélgetett arról, hogyan lehetne még jobbá, még emberibbé tenni az orvos és a beteg kapcsolatát. Polcz Alaine akkoriban szervezte a hazai hospice-mozgalmat, és meghívta az induló háziápolási csoport orvosának. Dr. Borbényi Erika később a Magyar Hospice Alapítvány főorvosaként dolgozott – abban az időszakban, amikor Magyarországon még csak formálódott annak elfogadása, hogy a haldoklás is az élet része, és ennek az időszaknak is lehet méltósága, biztonsága és emberi tartalma.
Azóta klinikai onkológusként, oktatóként, palliatív szakemberként generációknak adta tovább ezt a szemléletet. Részt vett orvosok, rezidensek, szakápolók és önkéntesek képzésében, 2022-ben pedig közreműködött a Semmelweis Egyetem hospice–palliatív osztályának elindításában és vezetésében. 2026-ban újabb állomáshoz érkezett: amikor felkérték, hogy csatlakozzon a Dél-pesti Centrumkórház Hospice Részlegéhez, saját szavaival: „Nem tudtam nemet mondani.”
Talán azért sem, mert a hospice számára soha nem a lemondást jelentette. A hospice védőháló.
Annak kimondása, hogy amikor a daganatellenes kezelésektől már nem várható érdemi életelőny, a beteg akkor sem marad egyedül. Továbbra is lehet csillapítani a fájdalmat, enyhíteni a tüneteket, segíteni az ápolásban, beszélni a félelmekről és támogatni a hozzátartozókat. A hospice nem a beteg „elengedése”, hanem kísérése.
És néha éppen az őszinte beszélgetés jelenti a legnagyobb segítséget.
Amikor már nem kell mindenáron „teljesíteni”. Nem kell újabb és újabb kezelésekbe kapaszkodni csak azért, mert félünk kimondani, hogy változott a cél. Lehet azt mondani: most a nyugalom, a fájdalomcsillapítás, a biztonság és az együtt töltött idő a legfontosabb
Ez sokszor nem elveszi a reményt, hanem más alapra helyezi azt: reményt adhat egy fájdalommentesebb napra, egy fontos beszélgetésre, egy nyugodt éjszakára vagy arra, hogy a család még valóban együtt lehessen.
A hospice-ban a beteg nem egy diagnózis.
Nem egy kórtermi ágy.
Nem egy „végstádium”.
Hanem ember.
Saját történettel, kapcsolatokkal, félelmekkel, vágyakkal és méltósággal. És sokszor éppen a legkisebbnek tűnő dolgok jelentik a legtöbbet: hogy valaki odalép az ágyhoz. Meghallgat. Észreveszi a fájdalmat. Nem hagyja magára a beteget – és nem hagyja magára a családját sem.
Dr. Borbényi Erika pályáját évtizedek óta ugyanaz a gondolat kíséri. A modern hospice-mozgalom megteremtője, Cicely Saunders szavaival: az ember az élete utolsó percéig számít. Talán ez a hospice legfontosabb üzenete is.
Köszönjük Dr. Borbényi Erikának és a Hospice Részleg valamennyi munkatársának azt a szakmai és emberi jelenlétet, amellyel nap mint nap betegek és családok mellett állnak életük egyik legnehezebb időszakában.