Miért döntött úgy, hogy átadja az osztály vezetését?

Közel a 70-hez azt éreztem, ideje egy kicsit hátralépni. Nagyon sok mindennel foglalkozom munkán kívül is és ezekre eddig nagyon kevés idő jutott. Imádom a kertészkedést, az állatokat, méhészkedem és szeretek kirándulni is. Ez a személyes oka. A másik indíttatásom az osztályért való aggodalmam volt. Azt szokták mondani, akinek a halálhírét keltik, az hosszú ideig él. Többször volt már, hogy a Gégészet megszűnésének hírét keltették. Tudom, hogy sokakban a koromnál fogva is kialakult egyfajta bizonytalanság a jövőt illetően. Úgy gondoltam, hogyha úgy veszek részt a vezetőváltásban, hogy itt maradok és segítem az új osztályvezetőt - amellett, hogy folytatom a műtői munkámat - az stabilizálja az osztály helyzetét.

Ezek szerint egy csapat stabil pontjaként tekintenek Önre.

Igen. Nagyon sok olyan kollégám van, aki már nyugdíjasként dolgozik itt és az első pillanattól kezdve a csapatunk része. A főnővérem is gyakorlatilag azóta dolgozik az osztályunkon, amióta én osztályvezető lettem. Azt mondhatom, egy stabil csapat van nálunk. Ezt erősítjük a minden évben megrendezett karácsonyi ünnepségekkel, valamint az ősszel és tavasszal rendezett kerti sütögetős partikkal is. Ezért is szerettük volna, ha a váltás egyfajta folytonosságot jelent. Nem egy teljesen ismeretlen személy jön ide, akiről nem tudjuk, hogy mennyire borítaná fel az osztály megszokott életét akár szakmailag, akár emberileg.

Mit tanácsolna az utánpótlásnak?

Döntsék el, mit várnak az élettől, és ebben a szakma milyen szerepet játszik. Én egyfajta kettősséget látok. Nagyon sokan hosszú évekig tanulnak, aztán elveszítik az ambícióikat. Kevés olyan fiatal orvos van, aki a szakmában komolyan szeretne elérni valamit és ezért hajlandó áldozatot is hozni. A mi életünkben - én és a feleségem életében -, orvosházaspárként minden a szakma körül forgott. Sose felejtem el; feljöttünk Pestre és megvettünk egy MÁV Szimfonikus bérletet. Négy előadásból egyre tudtunk elmenni. Rájöttünk, hogy nem érdemes bérletet venni, mert nem tudjuk úgy összeegyeztetni az ügyeleteinket, hogy mindegyikre el tudjunk menni.

Mi az életünket igazítottuk a munkához, nem fordítva. Azt látom, hogy sok fiatal a munkáját akarja az életéhez igazítani. Valójában ennek az is az oka, hogy nekünk nem volt ennyi lehetőségünk. A ’80-as években, amikor elkezdtünk dolgozni, mi nem tudtunk utazni, vagyont felhalmozni. A mi időnkben például ügyelet után nem lehetett hazamenni. Volt, hogy bejöttünk pénteken és csak hétfőn mehettünk haza. Hetekig nem találkoztunk a feleségemmel, mert hol ő ügyelt, hol én és emellett még felneveltünk három gyereket. Azt mondhatom, mi az életünket áldoztuk a szakmánkért.

Miért a fül-orr-gégészetet választotta?

Érdekes, hogy gyerekgyógyászként kezdtem az orvosi pályát, de abban nem volt sikerélményem. Az első főnököm egy elég érdekes figura volt, később el is jöttem, a többiek maradtak. Engem akkoriban a gégészet azért vonzott, mert azt én csináltam meg, még akkor is, ha azt valaki felügyelte. Az azonnali sikerélmény igénye és vágya terelt a gégészet felé, valamint az, hogy egy nagyon szimpatikus, jófej volt a főorvos, aki mellett dolgoztam.

Ön milyen főorvos?

Az biztos, hogy én nem szeretem a feszültséget. Azt szeretem, ha jókedv van. Nem szeretek letolni senkit. Amikor a László Kórházban orvosigazgató voltam, a társigazgató mindig azt hányta a szememre, hogy nem vagyok elég szigorú az orvosokkal.

Mit tekint a legnagyobb szakmai sikerének?

Amikor egy kisgyerek átölelte a lábam, mert meggyógyult.